18 éves lány vagyok, ősszel kezdem az egyetemet. A családommal élek, és anyagi okok miatt nem fogok elköltözni a közeljövőben. Nem tudom meddig bírom még ebben a szar házban ébredni. Szinte rohad és minden olyan undorító. Ha valaha is kitakarítunk egy szobát vagy felújítunk valamit, az azért van, mert én kértem, és a legtöbbször egyedül csináltam. Szóval a családomban az alapvető higiénia nem létezik, mindent magamnak kellett kitalálnom (pl. napi zuhanyzás, napi 2x fogmosás stb.). Általános iskolás koromban valahogy sikerült barátokat szereznem, bár nagyon meg kellett próbálnom. Megtanultam, hogyan kell vigyázni magamra, 12 éves koromtól kezdve sminkeltem, divatos ruhákat hordtam, a hajamat formáztam stb. De ez nem volt elég. Voltak fiúk, akik a külsőm miatt (csúnya arc, nagy orr) piszkáltak. Az egyikük szó szerint minden nap azt mondta nekem az iskolában, hogy nem tud rám nézni, mert olyan undorító az arcom. Néha sírtam éjszaka, de ez semmi ahhoz képest, amin a középiskolában keresztülmentem. Az iskola mindig is prioritást jelentett számomra. Én és a legjobb barátom nagyon keményen tanultunk, és sikerült bejutnunk az ország legjobb középiskoláiba.
Még keményebben próbáltam barátokat szerezni a középiskolában, de nagyon nehéz volt, mert az osztályomban mindenki tehetséges, gazdag és szép volt, én pedig semmit sem tudtam nyújtani. A legtöbben nem terrorizáltak, csak úgy tettek, mintha nem is léteznék. De volt egy lány, aki kihasznált, és úgy tett, mintha felsőbbrendű lenne nálam, mindent megtettem, amit kért, pedig sokszor megalázott, de féltem, hogy elveszítem az egyetlen barátomat, és teljesen egyedül maradok. Két év után iskolát váltott. Teljesen egyedül maradtam. Szerencsétlennek és reménytelennek éreztem magam, és senki sem segített, pedig nyilvánvaló volt, hogy komoly segítségre van szükségem. A tanárok inkább távolságtartóak voltak, mert számukra csak egy szánalmas, unalmas, unszimpatikus lány voltam, aki nem elég tehetséges, így nem volt érdemes velem törődni. Ezt nem tudom nekik megbocsátani.
A depresszió és a szorongás teljesen tönkretette a kognitív képességeimet. Az intelligenciám volt az egyetlen dolog, amivel rendelkeztem, és ez teljesen eltűnt. Nem tudtam semmire koncentrálni, nem tudtam emlékezni semmire, vagy problémákat megoldani. Ez olyan súlyos volt, hogy még egy cikket vagy bármilyen rövid szöveget sem tudtam elolvasni, nem beszélve a könyvekről. A jegyeim romlottak, és én lettem a leggyengébb tanuló az osztályban. Ez még jobban elkeserített, mert mint említettem, az iskola mindig is fontos volt számomra, és szerettem volna bekerülni a legjobb egyetemek egyikére (pl. 15 évesen az volt a célom, hogy mérnöknek tanuljak az MIT-n). Ekkor elkerülhetetlen volt, hogy beszéljek a szüleimmel. Nagyon nehéz volt számomra, mert korábban soha nem beszéltünk semmi személyes vagy érzelmi kérdésről, és nagyon szégyelltem magam, hogy nem fértem be az osztályomba. Egyáltalán nem voltak támogatóak. Azt mondták, hogy “lépjek túl rajta”. Próbáltam elmagyarázni nekik, hogy depressziós vagyok, ezért nem tudok olyan hatékonyan tanulni, mint korábban, de nem hittek nekem, és lustának neveztek. Kértem őket, hogy segítsenek iskolát váltani, a végén majdnem könyörögtem nekik, de nem érdekelte őket. Megpróbáltam egyedül iskolát váltani, de a jegyeim annyira rosszak voltak, hogy egyik iskola sem akart felvenni. Ekkor jöttem rá, hogy ha nem találok ki valamit, mindent elveszítek. Ezért még keményebben próbálkoztam. Edzettem, keményen tanultam, és minden pénzemet ruhákra, sminkre, pszichológusokra, pszichiáterekre és gyógyszerekre költöttem, hogy kigyógyuljak a depressziómból és vonzóbb legyek, hogy az emberek ne vegyenek semmibe, ahogy egész életemben tették.
A középiskola utolsó éve olyan volt, mint a pokol. Hiába szedtem antidepresszánst és jártam rendszeresen pszichológushoz, a depresszióm rosszabbodott. Úgy éreztem magam, mint egy értéktelen darab szar. Alig aludtam napi 5 órát, de még ha sokat is aludtam állandóan próbálkoztam. Minden nap legalább 3 kávéra volt szükségem a működéshez. Nagy erőfeszítéseim ellenére nem tudtam menage javítani a jegyeimen, és a legrosszabb záróvizsgám volt az osztályomban. Bejutottam egy jó egyetemre az országomban, de ez határozottan nem az, amire vágytam.
Úgy érzem, mindenki elhagyott, amikor a legnagyobb szükségem volt rájuk. Végre vége a középiskolának, de alig működő aggyal maradtam, és próbálom kitalálni, hogyan oldjam meg a problémáimat. Lelkileg teljesen tönkrementem. Az életem tönkrement. Meg kell gyógyítanom a depressziómat, javítanom kell a külsőmön és el kell érnem az anyagi függetlenséget, de fogalmam sincs, hogyan.